Alyson Noël: Evermore - Mindörökké ( Halhatatlanok #1)

Végre! Befejeztem! Mire vártok még? Tapsot! :)
Tehát. Mielőtt elkezdeném nektek felháborodásom tengerének hullámait ecsetelni fontos, hogy elmondjam, nem volt rossz, összességében tetszett. Tényleg voltak benne dolgok, amiket értékelek és tényleg jók voltak, de ezt inkább a végére hagynám, és előbb jöhet mindaz, amitől teljesen kikészültem.

A vége. Legfőként. Meg még a kétharmadánál lévő rész. De... igen. Ez abszolút SPOILER, lelövök minden, de minden poént. És mivel összességében tetszett, nem mondhatom, hogy ne olvassátok el, és ez esetben mindegy, ha elárulom, nem. AKI MÉG NEM OLVASTA -akár van hozzá kedve, akár nem!- NE OLVASSA EL EZT A BEKEZDÉST!!! Tényleg srácok, tudom én, mi jár a fejetekben -legalábbis valamennyire sejtem, ugyanis magamból kiindulva szerintem ti is mondhatjátok, hogy „Á, nem baj”. Persze lehetnek oly felvilágosult elmék is olvasóim között, akik hallgatnak rám, de ha vannak olyanok -amiben nem kételkedem- akik még nem olvasták a könyvet, mégis végigolvassák ezt a bejegyzést, azoktól szeretném kérni, hogy ígérjék meg, hogy most átugorják ezt addig, amíg azt nem látják nagybetűkkel, hogy: „spoiler vége”. Na most, hogy ezen túl vagyunk, térjünk is rá arra, ami erősen borzolta az idegeimet. Oké, igazából egészen tetszett a könyv, csakhogy aztán elérkeztem a könyvnek úgy a két-harmadához, és elkezdett szenvedés leni az olvasás, ugyanis elértem ahhoz a részhez, amikor a főhősnő rossz döntéseket kezd hozni, és agyalágyult lesz. Amikor először úgy igazán kiborult a parkolóban a fiú miatt, először én is mondtam, hogy „Ne legyél már ennyire idióta”, de aztán belegondolva rájöttem, hogy én is pont így éreztem és reagáltam volna. Na de az, hogy ott van egy nő, aki borzasztóan nyilvánvalóan segíthetne neki, és folyamatosan kedves vele, miért utasítja el ennyire nagyon, makacsul és ostobán? Még egy csepp esélyt sem ad neki arra, hogy segítsen, de még a végén se nagyon hagyja, hogy bizonyos dolgokat mondjon neki. És komolyan, értem én, hogy ez az egész, mennyire felőrli minden sejtjét, és hogy próbál olyan megoldáshoz fordulni, ami jó lehet, de komolyan ahelyett, hogy ahhoz fordulna, aki tök egyértelműen segíthetne, teljesen és folyamatosan részegre issza magát, és ebben a tompa állapotban tengeti el a napjait úgy, hogy nem gondolja, ebben bármi rossz lenne? Komolyan beül részegen a kocsiba, és úgy gondolja, minden a lehető legnagyobb rendben van? - De legalább ezzel felhagyott, és megértette végül, ez nem megoldás, aminek kifejezetten örülök. Csak ne kellett volna ennyi idő ahhoz, hogy rájöjjön. (elnézést, de valamiért kiakasztó számomra ha a főhősnő ostoba, vagy legalábbis folyamatosan rossz döntéseket hoz, mint ahogy ennél a résznél is.) Szóval amikor ennek vége lett, és kezdtek jóra fordulni a dolgok, kezdem igazán élvezni az olvasást, és alig vártam, mi lesz. Aztán az a rész jött, amikor először összecsap a „főgonosszal”. Na és ez a rész nagyon tetszett. Egyrészt igazán költői volt a kanyon, a fehér ruha, a köd, emellett jól voltak megírva a párbeszédek, és nagyon jó volt, ahogy a főhős cselekedett, és hogy még jellemfejlődése is meglátszott azon, ahogy reagált a dolgokra. Bár, igazság szerint emlékeim tava mintha zavarosabb lenne ennél a résznél, mivel főként csak arra emlékszem, hogy tetszett ez a rész. Na de ezek után... ezek után jött a srác, aki eddig komolyan nem vette észre, hogy éppen véresre verődik a drága barátnője? És komolyan csak most tudta meg, eddig nem esett le neki, hogy az, akivel jópárszáz éve együtt van, megölte -nem is egyszer, könyörgöm!- a szerelmét? Tényleg nem vette észre? Jó mindegy. A következő résznél úgyis a helyükre rázódtak a dolgok, legalábbis az írónő szépen elvarrta a legtöbb szálat, és egész jó vége lett a dolgoknak, amit szintén szerettem benne. Sőt, nagyra értékeltem, hogy hogyan ért meg főhősnőnk, és hozott helyes és érett döntést, vagy döntéseket. Voltak itt nagyon jó dolgok is, szuper. De... azután.. kiakadtam. Teljesen. Jó, hogy sikerült elfojtanom „felháborodásom tengerének” áradatát, hogy örülni tudjak a HAPPY END-nek. Szóval, miután költőien kezdődött az összecsapás, és vártam, mi lesz e végkimenetele, komolyan egy KONYHÁBAN -oké, aztán előszobában, én kérek elnézést- kell befejeződnie? Mégis milyen logika ez? És mi az, hogy a srác, csak akkor jelenik meg, amikor már legyőzte? Értem én, hogy a főhősnek alapvetően egyedül kell szembeszállnia a főgonosszal, de ez nem azt jelenti, hogy rossz, ha van segítsége. De mi a magyarázat arra, hogy nem, jött előbb. „Ja, hát miután a húgod elment, és engem szólítottál, gondoltam, biztos csak egyedül érzed magad, és azért hívsz, ezért gondoltam, kicsit nem figyelek, hogy megvárjam, amíg a volt feleségem -Illetve, még csak nem is volt, bár ez azért meg lett magyarázva jobban- szétmarcangol. Véresre. Addig én, gondoltam nyaralok egyet, vagy mi.” - Komolyan? Ez a mentség, ezért hagyta, azért nem volt ott? Aztán -jelenleg igazán nem érdekel, hogy szóismétlés- tudjátok, van az a rész, amikor a főhős egy pillanatra elgyengül, és hirtelen mintha minden rossz lenne, de eztán feláll, és legyőzi a gonoszt? Na itt kérlek az volt ugye, hogy elgyengült, aztán erőtlenségében ütött egyet ellenfelére, és legyőzte a HALHATATLAN nőt -kb. két másodperc alatt- azért, mert a szív-csakrájánál találta el, és ez azért működött, mert nem volt benne szeretet? Szórakoztok velem? Csodálatos -attól még, hogy sablon, csodálatos- dolog és gondolatmenet az, hogy a szeretet gyógyít, a harag, bosszú és gyűlölet pedig pusztít, de tényleg ezért; így sikerült legyőzni??? És még egy dolog, ami mást talán nem, de engem nagyon zavart, hogy komolyan az zavarja a csajt, hogy az életei során -ami egyébként érdekes, és eredeti ötlet- nem az a baja, hogy esetleg mielőtt meghalt, nem volt az életének értelme, vagy nem voltak vele, akiket szeretett, vagy nem ért el semmilyen célt, vagy bármi, hanem komolyan az zavarta a legjobban, hogy mindig szűzként kellett meghalnia, komolyan? De még csak nem is az, hogy sosem lett egy szerető férje, hanem konkrétan az, hogy szűz maradt? Ja, és még valami. Idézem: „Hatszáz éve próbálsz bejutni a bugyimba!” -mondja a lány, és a srác egyáltalán nem cáfolja ezt meg, és ami rosszabb, nem mondja, hogy ezért és ezért szeretlek, és ezért próbáltam mindig veled lenni, nem. Azt mondja, hogy ez az egész róla -mármint a lányról- szól, és örökké szeretni fogja. Igen, ez így szép, meg minden, de ennyi!! Ennél többet egyszerűen nem mond. Ha már valakivel szó szerint örökre együtt akarsz lenni, legalább egyszer az életben megmondhatnád neki, hogy miért. És mind ezek mellett az írónő nemcsak a srác mondanivalóját, és az összecsapást zárta le rémisztően röviden, hanem az egész végét a könyvnek egyszerűen szólva összecsapta. Ó, és erről jut szembe. Még nem is mondtam az egyik legfőbb dolgot, ami nem tetszett a könyvben. A fiú. Oké, azt már az elején tudtam, hogy ez pont tipikusan az a srác, akit utálok a könyvekben. Ez a „Ijesztő vagyok sötét és titokzatos, de emellett jajj, de mennyire jól nézek ki, mindenki belém van zúgva, ess belém te is, és nem érdekeljen téged, ha sötét titkot rejtegetek”-típusú karakter. De mivel egyrészt még csak a könyv elején voltam, nem akartam azonnal abbahagyni másrészt mert kicsit ki is figurázta ezt a típusú szereplőt, úgyhogy esélyt adtam neki. De végül.. hát, nem sikerült megszerettetni velem ezt a típust, az egyszer biztos. Hogy miért? Mert a srác amellett, hogy mindenben tehetséges, lehetetlenül jól néz ki. Hogy mi ezzel a baj? Az, hogy ENNYI! Ennyi, egyszerűen ez az egyetlen jelző -és ennek szinonímái-, ami szerepel a neve mellett! Ha ki is derül bármi erről a személyről, azt nem mondják ki., mert nem tudom, még a végén megszegnék a „csak a szépségét kifejező melléknév szerepelhet a neve mellett -szabályt”. Ez… egyszerűen kikészíti az idegeimet. De tényleg… egyetlenegyszer sem szerepel az egész könyvben más tulajdonság a fiúval kapcsolatban, mint hogy mennyire helyes.
SPOILER VÉGE

Tehát. Akármilyen furcsa is, voltak dolgok, amik kifejezetten tetszettek benne. Az egyik a kishúgának a szála. Maga az elképzelés, a szereplő, és ezen történetszál fejlődése, épülése, és persze a vége.
Tetszett még a főhősnő karakterfejlődése is, még ha nem is volt olyan nagy. Ugyanis hiába hozott még akár a végefele is ostoba döntéseket, fejlődött; tudatosultak benne dolgok, és megtanult együtt élni ezekkel; elfogadni azokat, és továbblépni. Meglehet, nem mindenen, és az is igaz, hogy az írónő a fekete kapucnis dolgot emelte ki, mást nagyon nem, de a cselekedeteiben megnyilvánuló jellemén látszott a fejlődés, ami egy egyébként nem szuperzseni főhősnőnél igen üdítő.
Emellett igen eredetiek voltak azok a dolgok -nos, amik a végén derülnek csak ki főként, így el nem mondom, akármennyire is tűnik önmegtagadásnak így az előző hosszas felháborodott szóáradatom után, de hát tudjátok, hogy megy ez, ki kellett írnom magamból, így volt őszinte. De visszatérve, tetszett jó pár ötlet, amik be voltak építve a könyvbe (éljen a szenvedő szerkezet!) és igazából az sem volt rossz, hogy az egész tulajdonképpen mintha enyhén egy Twilight paródia lenne. Ezek a részek kifejezetten poénosak voltak, anélkül, hogy úgy igazán leszólta volna az előzőleg említett könyvet.
Ezeken a dolgokon kívül is voltak apróságok vagy részek, amik tetszettek, mint például a Halloween-os rész, vagy a vörös tulipán szerepe/jelentősége.
És amit talán a legjobban szerettem benne, az az egésznek -na jó, inkább a kétharmadáig, plusz a végénél részletek- a hangulata. Igazából amiatt is kezdtem el olvasni; a hátulját nem olvastam, (mint kiderült, nem pont tartalomhoz illően megfelelő, és azért spoileres) csak egy kis részletet, de szimpatikus volt, úgyhogy elolvastam. Így utólag elég vegyes érzelmekkel tudok e könyvre gondolni, mindazonáltal nem bánom, hogy elolvastam. Nem olvasnám el még egyszer, és a többi részhez sem jött meg a kedvem (amennyi van, képzelem, mennyit nyújthatják a storyt), de azért komolyan nem volt olyan rossz.
De komolyan túl sokszor használtam hogy komolyan. Úgyhogy most komolyan vége van. Ha ez alapján kedvet kaptatokaz elolvasásához, olvassátok el, és ha van kedvetek, írjátok meg röviden a véleményeteket hozzászólásban. Ha mégsem akarnátok elolvasni, nos, én nem foglak titeket rábeszélni.

U.I.:  A borítón kicsit kibuktam, mert bár tetszik az a kompozíció, mely szerint ugyan azt a lány arcot tegyük mindegyik rész borítójához, csak más tónusokkal, színekkel és tárgyal, de komolyan nem tudtak találni egy szőke lányról képet? - Ezért is tettem be ide az eredeti borítót, nekem jobban tetszik.

U.U.I.: Volt ebben a könyvben még néhány furcsa dolog. Az egyik egy mellékszereplő, akiről jó ideig egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy most lány vagy fiú. Elég vicces volt így olvasni :D