Farkasok... s egy lány az éjszakában. Csak egy gondolat...

Csupán egy gondolat, egy kis ihlet, egy kép, mintha csak álmodba visszatérő, eleven emlék lenne... Semmi különös. Nem tökéletes, nem részletes, nem...

De innen jött, belőlem. Szóval tessék, itt van...

A telihold felkelt. Farkasok üvöltése hallatszik a távolból. Közelednek. Futok. Szaladok.
Árnyékként suhanok a fák között, utamat a mágikus holdfény teszi veszélyessé. A fák fenyegetőek, de nem számomra. Nem ma. Követnek. Rohannak. Vértől csöpögő agyaraik undort keltenek bennem. Bundájuk halk nesze, ahogy a fák kérgéhez súrlódik, haragos vöröstől izzó szemük, gyors mozgásuk, lábaik nyoma a hóban... követnek. Érzem őket. Hallom őket. Félem őket... De nem ma.
Nyirkos törzsek, deres levelek, árnyak és szagok a fák között. Egy lány szalad az erdőben, farkasfalka üldözi. Én vagyok az. Ahogy futok, érzem magam körül az erdőt... a sötét eget... a hideget... talpam alatt a földet... s mindent, ami mozog. Hallom a lélegzésemet. Érzem, ahogy húzódnak az izmaim, olyan gyors vagyok, mint még soha. Érzem a szelet. A fényt... a Holdat.
Lefékezek. Hét fától körülvéve, tisztáson állok, a szél szabadon rángatja a ruhámat, csapkodja a hajamat. Levegőt veszek. Érzem őket. Jönnek. Erősek és gyorsak... félelmetesek. Megölnek. Mindjárt itt lesznek.
A telihold fénye felragyog. Bevon a holdsugár, húz magához a mágikus Hold. Felnézek rá. Fénye erőt ad, mindent felülmúlót. Érzem, közel van hozzám.
Lehajtom a fejem, becsukom a szemem. A farkasok (/Félelmetesek) közelednek...

Felemelem a fejem, kinyitom a szemem, és merészen nézek az éjszakába. Elvigyorodom. Jöjjenek csak... 

Majd hátravetett fejjel ordítok a ragyogó Holdnak.

Itt vagyok.