Ismert hercegnők ismeretlen történetei #1 - Hófehérke (részlet)

Felém nyújtja a vérvörös, mérgezett almát. Gyönyörű, és gyilkos. Pont, mint a Királynő. Csak nem most, igaz, gonosz boszorkány alakjában. Elveszem, a kezemben tartom. Remeg a kezem. Tudom, hogy mérgezett. Tudom. És tudom, hogy épp a Királynő kezéből vettem el, Tudom. Nem vagyok ostoba, bármennyire is ezt hiszik rólam. Nem is ismernek...

-Harapj bele, legszebb királykisasszony! -hízeleg türelmetlenül, én az almára nézek. Látom rajta tükörképemet. A legszebb halál.

Tudom, miért teszem meg. Mert ha nem ily módon cselekszem, szenvedés és halál lesz mindenhol, ahol vagyok. Elmenekültem. Meg akart ölni, még mindig meg akar ölni, csakis a vesztemet akarja, mindenáron, mint egy megszállott, így elmentem. Elvesztettem igaz szerelmemet. Kiről azt hittem, benne megbízhatok, elárult... de futni hagyott. Aztán sűrű, sötét, kegyetlen erdőn és vészen át ide keveredtem, kis emberek otthonába. Ők is meg fognak halni ha... ha nem teszem meg. Mert a Királynő féltékeny, gyilkos szenvedélye mindenhol utolér engem, mindenhol lát és nem elégszik meg, amíg halálomat nem látja, és véres szívemet bizonyítékként. (Vagy talán ezt csak a vadásztól akarta.)És ha ezt nem teheti meg, megöli azokat, akiket szeretek, vagy bárkit, aki a közelemben van, bármit elpusztít, csak hogy elérje célját. Újra az almára néztem. Nincs időm. Nincs többé semmim... halálos álomba merülök, a királynő megelégszik, és örömmámorában eszébe se jutnak majd a törpék. Vagy Arrian. Én pedig, mint elhalt virág, néma üvegkorsóba fekszem, talán az idők végezetéig. Arrian ha igazat mondott, és szeret, fájdalmat érez majd, ha meghallja a hírt. De ez elmúlik. A törpék egy ideig még megsiratnak, és megnézik sápadt arcomat, jóságuk halvány ibolyaszín virágát rakva rám, de aztán elfelejtenek. Elfelejtenek, és én örökre itt maradok dermedten. Talán nem a kastélyban, ahonnan szívem kiszabadult, de egyedül, egy jéghideg sírban. Csak egy szóbeszéd marad fenn egy lányról, kinek bőre fehér, mint a hó, ajka vörös, mint a vér, s haja fekete, akár az éj. S kit azért lelt a vég ily hamar, mert szebbnek merészelt lenni, mint a Királynő. Kinek szépsége volt az átka. Akit csak erről ismertek. Aztán sok tél múltán talán megtalálnak. Az erdő mélyén, egy öreg fa alatt, magányos tisztáson, üvegkoporsóban találnak rá a szépségre, kinek szemében egy dermedt, árva könnycsepp csillan meg, akár a gyémánt. De hiába. Addigra már Arrian, a törpék, a népem, mindenki, akit szerettem, réges-régen halott. Nem ébredek fel évszázadokon át. Vagy talán nem ez a sorsom. Csak... meghalok.

A legszebb halál. Hogy őket megmenthetem.

Ekkor beleharapok az almába...

Szemem előtt, mielőtt beborít a sötétség, egy pillanatra látni vélem egy fiú arcát, ki reményt adott nekem gyászos, siralmas életemben, hogy talán létezik a boldogan éltek. Kitől első csókomat sem kaphattam meg, és nem is kaphatom meg már soha...

Az alma a torkomon akad, lábam elesik, a mérgezett, vörös gyümölcs kiesik a kezemből. Hallom a királynő gonosz, győztes kacaját, s utoljára csak egy virágot pillantok meg. Egy halvány levendulaszín virágot. Meghalok.