Lelki fröccs

Miért mindig rajtunk csattan az ostor?

Teljesen mindegy, ha mi szeretnénk megtenni valamit, ha igazán ott lennénk valahol, vagy ha minden nap azon igyekszünk, hogy bizonyítsuk a világnak és a környezetünknek, hogy meg lehet bennünk bízni, és amikor tudunk, ott vagyunk, és számíthatnak a támogatásunkra. Miért hibáztatnak minket mindig olyan dolgokért, amikért nem felelünk? Ha betegek vagyunk, tán mi tehetünk róla? Jobban vigyázunk magunkra, mint bárki, hogy ne betegedjünk le, de mégis megtörténik. Vagyis, olykor nem is lebetegedünk. Képzeljétek, a múlt héten felfedezték az orvosok, hogy vannak olyan betegségek és bajok, amiket nem lehet elkapni vagy tenni ellene. Meglepetés! Nekünk is ilyen van! Nem is egy… de ez persze mindegy. Hiszen a lényeg csak, hogy nem vagyunk mindig jelen. Tettünk már sokat azért, hogy támogassuk a körülöttünk lévőket? Igen. Megoldottunk már bonyolult helyzeteket csak azért, hogy a kedvükre tegyünk? Persze. De szívesen tettük, és nem bántuk egyáltalán. Nem is azért tettük, hogy visszakapjuk. Csak mert szeretjük az embereket, és törődünk azokkal, akiket szeretünk. Hogy alakulhatott ki olyan helyzet, ahol fel kell hoznunk azokat a dolgokat, amiket tettünk, mert különben nem emlékeznek rá? Nem akarom felhozni. De úgy tűnik, ha nem tudod bizonyítani, hogy megbízható vagy, tök mindegy, mit csináltál, nem vagy az. Neked mindig készen kell állnod, bármit kérnek. Neked túl kell lépned a fizikai határaidat, hogy mindenáron megtedd azt, amit árnak tőled. Találják csak ki nyugodtan, szerintük te mire vagy képes, és tedd meg. Ja, és ha véletlenül a bajod nem fér el abban a körben, amit ők a nagy bajok közé soroltak, ha nekik nem elég hihető a problémád, bizonyára nem is létezik. Imádom, amikor az emberek nem képesek felfogni azt az élethelyzetet, amiben vagy, ezért úgy állítják be, mintha jobb esetben csak túlreagálnád a dolgokat. Rosszabban, mintha egy csaló lennél. Ugyanúgy mi vagyunk a stréberek és a jókislányok, jókisfiúk, de azért bizonyára mindeközben hazug disznók is vagyunk. Bizonyára. Hiszen a kettő kéz a kézben jár. De tudják, kivel szeretnénk mi kéz, a kézben járni? Aki megpróbál megérteni, aki nem húzza fel magát nagyon könnyen, aki nem sértődik meg, és aki megérteni, van, hogy valami nem megy. Aki mellettünk áll, akkor is, ha mások nem, aki akár az egész világgal szemben mellettünk áll, mert ismer minket, és nem hagyja, hogy mások véleménye befolyásolja a rólunk alkotott képét. Tudja, milyenek vagyunk és emlékezik rá. Megbotlunk az életben, ezen túl vagyunk, de a jó pillanatokra emlékszünk, azokra, amik igazán számítanak. Ez egy jó végszó lenne, szép és mesés, de még nem fejeztem be. Mert nem ilyen vidáman érnek véget mindig a dolgok. Főként akkor nem, ha nem próbálunk és próbálnak meg odafigyelni a másikra. Ahelyett, hogy kitalálják, szerintük mi kik és mik vagyunk, inkább kérdezzenek. De komolyan. Mikor kérdezték utoljára meg valakitől, hogy mi baj van, továbblépve azon, hogy „Hogy vagy? – Jól. – Oké. Szia!”? Mikor foglalkoztak utoljára azzal, hogy segítsenek valakinek a lelki állapotán, anélkül, hogy mindenáron meg akarták volna tudni a pontos betegségét? Szeretjük ezeket az embereket. És ottvagyunk nekik. De úgy tűnik, el kell fogadnunk, hogy az életben sok olyan barátunk lesz, akikkel elvagyunk, de igazából csak addig tartanak ki mellettünk, amíg nekik kényelmes vagy jó. Viszont jó hír az, hogy vannak olyanok is, akik tényleg szeretnek és mindig mellettünk állnak. Nem számít, ha ezekből az emberekből kevés van. Mert ők azok, akik számítanak. Ha pedig valaki vallásos, bizonyára tudja, nem csak ezek az emberek állnak mellette. De visszatérnék azokra, akik nem ilyenek. Vagy inkább azokra térnék rá, akik azt hiszik, mellettünk vannak. Vagy csak mi hisszük? Fáj ez a rész. És nem akarjuk beismerni. De mikor hívtak el minket utoljára valahova? Mondták már, hogy hozzájuk bármikor átmehetünk, amikor csak ráérnek? Mikor jöttek e utoljára egy számunkra fontos dologra? Mikor volt utoljára, hogy nem keresték szánt szándékkal a kifogásokat? Hogy elfogadták a meghívást? Hogy nem csak egyszer voltak ott, amikor a legfontosabb volt? Hanem akkor is, amikor csak simán jó lett volna. Mert tudtak volna jönni. Mikor álltak ki mellettünk, még akkor is, amikor mások nem? Vajon mindig ott voltak, vagy csak néhány pillanatban, amire később hivatkoztak? Mikor voltak utoljára ott velünk, ítélkezés nélkül? Szeretet ez? Nem mondom azt, hogy forduljunk el ezektől az emberektől. Sőt. Mutassuk meg nekik, hogy milyen emberek vagyunk. Igenis legyünk kedvesek. De jaj, mikor vált olyanná a világ, hogy le kell menni kutyába ahhoz, hogy ne sértődjenek meg? Tudják mit? nem számít. Ha kell, hát kutyák leszünk. Hűségesek maradunk, azért, mert ilyen fából faragtak minket. És hallgatunk. De lesznek alkalmak, mint ez, amikor igenis meg kell szólalnunk, és emlékeztetni őket arra, hogy ne bántsanak minket csak azért, mert lehet. Csak mert érzékenyek vagyunk, és magunkra vesszük a dolgokat, még nem kell, hogy rajtunk vezessék le az idegességet. Szeretnénk nem magunkra venni, nem felvenni, akármit mondanak, de attól még ugyan úgy fáj. Megerősíthetjük magunkat, hogy gyorsan fel tudjunk épülni, de attól még, ha ütnek, fáj. Ha mondanak valami bántót, fáj. Nem fogunk megsértődni, hogy ne lehessen hozzánk szólni, és emlékezni fogunk ezen emberek jó pillanataira is. De attól még, kérlek, hagyjanak minket békében. Ne bántsanak, mert tudatlanok. Nem is ismernek minket! Hiába hiszik. És ami a legrosszabb, azok az emberek, akik csak egy kicsit ismernek minket, ezen emberek véleménye alapján fognak velünk bánni. Csak…. egyszerűen hagyjanak békén. Ha nem tudják, milyen, ne kritizáljanak. Ha nem ismernek, ne ítélkezzenek. Ha nem tudják elhinni, csak hagyjanak minket. Ha nem tudják, miről van szó, ne szóljanak. És ha azt hiszik, eldönthetik, kik vagyunk, figyeljenek. Ha szeretnének segíteni, hallgassanak meg, és tényleg akarjanak segíteni. Ha ismerni szeretnének minket, beszélgessenek velünk, és ha törődni akarnak velünk vagy kifejezni a szeretetüket, szakítsanak ránk időt. (És ne akadjanak ki, ha egyszer mi sem érünk rá. Mi is emberek vagyunk.) Ha meg akarnak érteni… lehet, hogy nem fognak. Nem kell, hogy megértsenek. Csak bízzanak bennünk. Higgyék el, ha nem tudják megérteni. Próbálkozzanak. És ha nem sikerül, nem a mi hibánk. Ne hibáztassanak mindenért. Csak kérlek… ne hagyják folyton, hogy rajtunk csattanjon az az ostor. Mert nekünk is fáj. És elegünk van ebből. Sajnálom.